A huszas éveim elején ugyanúgy éltem mint sok nagyvárosi, egyetemista fiatal. A reggelit általában kihagytam, napközben felkerestem egy kifőzdét, kínait, vagy gyorsétteremet, ahol bekaptam valami ebédszerűséget. Vacsorának megettem egy-két zsömlét, felvágottal, kifőztem egy tésztát vagy rendeltem egy pizzát. A legfontosabb szempont az volt, hogy gyors és egyszerű legyen. Mivel mindig is vékony testalkatú voltam, hízásra nem igazán hajlamos, ezért bármilyen nasit megengedhettem magamnak. Ha úton-útfélen megéheztem, bekaptam egy-két pogácsát, pizzaszeletet, esténként egy pudingot vagy Túró Rudit. Bátran ehettem chipset,  csokit, süteményeket. Keveset aludtam. Éjszakánként tanultam vagy szórakozni jártam, a sportolás az életemben mindig nagy elhatározással és lelkesedéssel, de csak néhány hétig tartott.

Ahogy befejeztem a sulit és elkezdtem dolgozni, egy picit lenyugodott az életem. Férjemmel, Gergővel elkezdtünk kicsit igényesebben étkezni. Egyre gyakrabban ettünk salátát, próbáltunk jobb minőségű húst, pékárut, tejterméket és készételeket vásárolni a boltokban, de azért még mindig rendkívül távol álltunk attól, amit igazán egészséges étrendnek lehetne nevezni. Elégedettek voltunk az életünkkel, és egészségesnek tartottuk magunkat. Gergő szép lassan hízásnak indult, de ezt betudtuk annak, hogy harminc év körül ez tök normális. Nekem gyakran fájt a hasam, időnként a fejem, de ezt is az élet normális velejárójának tartottuk. Mindig be lehetett kapni rá egy-két tablettát, ha esetleg nehezen viseltem.

A diagnózis

De aztán történt valami. 2013 januárjában, egy pénteki napon elkezdtem kicsit furcsán érezni magam. Elkéredzkedtem a munkahelyemről és hazamentem pihenni. Főztem egy teát, lefeküdtem a kanapéra, beraktam valami filmet, és vártam hogy jobban legyek. Néhány óra elteltével észrevettem, hogy nem érzem a hasamon és a hátamon a bőrömet ha hozzáérek. Sebaj, gondoltam, holnapra biztosan jobban leszek. De másnap még gyengébb lettem. Alig vonszoltam magam. Olyan érzésem volt, mintha láz miatt lennék levert, pedig nem volt lázam. Meg voltam győződve róla, hogy valami vírus babrál ki velem. Hétvége volt, megbeszéltem magammal, hogy ha nem javulok, majd hétfőn elmegyek orvoshoz. Vasárnap estére már gyakorlatilag nem tudtam lábra állni, egy bögrét is alig bírtam megfogni a kezemmel és megemelni.

Éjszaka akaratlanul rángatózott a karom és a lábam. Ekkor már sejtettem, hogy nagy a baj. Mivel nem akartam az éjszaka közepén bemenni az ügyeletre, és egy folyosón fekve várakozni órákat, ezért úgy döntöttem, hogy kibírom reggelig.

Másnap reggel végre eljutottam a háziorvosomhoz, aki természetesen azonnal beutalt a neurológiára. Ekkor már csak úgy tudtam járni, hogy a férjem teljesen átkarolt, és szinte vonszolt. Nem tudtam egyedül elmenni WC-re, megnyitni a csapot, kezet mosni, vagy megfogni egy poharat és inni. Nem tudtam felöltözni, begombolni a kabátom vagy bekötni a cipőfűzőmet. Amikor a neurológus megvizsgált, sürgősen beutalt a kórházba. Valamikor este 11 körül bejutottam MR vizsgálatra, így éjszaka már megvolt az eredmény: sclerosis multiplex.

Amikor szembesültem a diagnózissal, csak bámultam magam elé. Próbáltam az agyam leghátsó zugából előkaparni minden információt amit korábban hallottam erről a betegségről, de ez persze nagyjából a nullával volt egyenlő. Annyit gondoltam az SM-ről, hogy biztosan elég hamar kerekesszékbe kerülök, a tanulmányaimból pedig annyi rémlett, hogy akár a látásommal is lehetnek komoly bajok. Egy pillanat alatt összetört az egész jövőképem. Itt vagyok fiatalon, és lehet, hogy nemsokára járásképtelen leszek, vagy önmagamat sem fogom tudni ellátni. Biztosan nem lehetek anya, nem lesz munkám, nem tudok majd programokat csinálni a barátaimmal, nem fogok biciklizni, táncolni, kirándulni.

Közel két hétig feküdtem a kórházban. Kaptam infúzióban a szteroidot, amitől kicsit jobban lettem. Átestem egy lumbálpunctión is, és sajnos az azt követő fejfájást nem sikerült megúsznom. A kórházi napok elég gyötrelmesen teltek. Nem volt kedvem sem a betegségemmel, sem mással foglalkozni. Napokon át gyakorlatilag csak feküdtem magam elé nézve, a belátogató családtagjaim és barátaim próbáltak szórakoztatni, de nem volt túl sok életkedvem. Éreztem, hogy valamit kezdenem kell magammal, mert ez így nem mehet a végtelenségig.

Bármit megtettem volna, hogy hosszútávon jól legyek.

A telefonomhoz nyúltam, beírtam a keresőbe, hogy szklerózis multiplex. Nem voltam benne biztos, hogy el merem olvasni amit találok, de aztán összeszedtem a bátorságom. Első találatok természetesen a wikipédia, a webbeteg, a házipatika és hasonló weblapok voltak, amelyek a semminél azért jobbnak bizonyultak. Hamar kiderült, hogy nem biztos, hogy azonnal kerekesszékes leszek, valószínűleg néhány évig még viszonylag aktív maradhatok, sőt kis szerencsével talán gyerekem is lehet. A hosszútávú kilátások továbbra sem hangoztak túl jól, de azért mindenképpen javult a kép ahhoz képest, ami előtte a fejemben volt. Bíztam benne, hogy ha végre hazaengednek, akkor otthon majd jobb lesz, és kicsit újra magamra találok.

Hazaérve néhány hét alatt tényleg sikerült valamennyire összekapnom magam. Nyilván a szteroidok is sokat segítettek, lement a gyulladás, újra tudtam járni, ellátni önmagam, nemsokára visszamerészkedtem dolgozni is. Az élet kezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba. A lelkem mélyén persze őrlődtem. Néztem az utcán az embereket, és azt kérdezgettem magamban, hogy miért éppen velem történt mindez. Megkaptam az első időpontomat a kórház SM ambulanciájára. A neurológusom rögtön gyógyszert javasolt, és én elkezdtem hetente interferonnal (Avonex-szel) szúrni magam. Azt mondta, ez a legjobb és a legtöbb amit magamért tehetek. A jövőbeli kilátásaimmal kapcsolatban pedig annyit: „reméljük a legjobbakat…” Azt hiszem kevés lehangolóbb dolgot mondhatott volna.

Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy ennyi biztosíték a jövőmre nézve nekem nem elég. Nem akartam passzívan várni, heti injekciózás mellett, hogy mikor üt be a következő krach, és alakul ki a második, a harmadik, majd az akárhanyadik shubom. Nem szerettem volna minden nap azzal a tudattal kelni és feküdni, hogy bármikor egy a januárihoz hasonló, vagy annál is rosszabb állapotba kerülhetek, és hogy nem biztos hogy ezekből a relapszusokból már teljesen felépülök.

Akkorra már a családomból néhányan olvastak a táplálkozás és a betegségek kapcsolatáról, ezért az ő bíztatásukra én is elkezdtem ebbe az irányba kutakodni. Én is aktívan szerettem volna tenni valamit önmagamért, és bármilyen áldozat meghozatalára készen álltam, hogy hosszútávon jól legyek.

Szinte csak külföldi szakirodalmat olvastam, mert magyarul alig találtam hiteles információt erről a betegségről. Az SM-mel kapcsolatos magyar nyelvű táplálkozási ajánlások nagyjából kimerülnek a mediterrán diéta bemutatásánál. Akkor már tudtam, hogy ennél komolyabb ismeretek és lehetőségek is vannak, noha ezek magyar nyelven akkor még hozzáférhetetlenek voltak.

Így jutottam el viszonylag hamar a Swank, majd az OMS diétához. Először a tejtermékeket vontam ki az étrendemből, pedig nagyon szerettem őket. Tovább kutakodva mindenhol a glutén, illetve a nem cöliákiás tipusú gluténérzékenység, az áteresztő bél és az autoimmun betegségek kapcsolatába botlottam. Innen már csak egy lépés volt a Best Bet diéta és az autoimmun protokollok felfedezése. Reményt kaptam arra, hogy hosszútávon jól lehetek.

A fordulat

Próbáltam megbeszélni az orvosommal, hogy mire jutottam a táplálkozás kapcsán, de nem kaptam pozitív fogadtatást, sem bíztatást. Meggyőződése volt, hogy ennek a betegségnek nincs köze az étrendhez, és nyugodtan éljek pontosan ugyanúgy, mint a betegség előtt. Természetesen nem hallgattam rá. Egy év után az orvosom javaslata ellenére abbahagytam a gyógyszeres kezelést.

Férjemmel együtt kisöpörtük a kamrát és új alapokra helyeztük az étkezésünket.

Egészségesebb vagyok ma, mint valaha voltam.

A tejtermékek mellett kiiktattuk a glutént, a hüvelyesek nagy részét, és az összes ipari, feldolgozott élelmiszert. Elkezdtük keresni a valóban jó minőségű alapanyagokat, felfedeztük a környékbeli piacokat. Nekiálltunk minden nap magunk elkészíteni az ételeinket. Felkutattunk a legjobb minőségű étrendkiegészítőket. Ő elkezdett fogyni, nekem elmúlt minden tünetem, beleértve a korábban időről-időre jelentkező hasi panaszaimat és fejfájásomat. Egészségesebbnek éreztük magunkat, mint valaha. Elkezdtünk rendszeresen sportolni, végre olyan kitartóan, mint korábban soha. Egy évvel később már futóversenyekre edzettünk. 2014 végén pedig megtudtam, hogy babát várok. Mára két gyermek boldog anyukája és a diagnózis felállítása óta – amikor ezt írom, hat éve – teljesen tünetmentes vagyok.

Szenvedélyünkké vált az egészséges életmód. Minél többet olvastunk és tanultunk róla, annál többet szerettünk volna tudni a mélyebb összefüggésekről. Az elmúlt években rengeteg könyvet, cikket és más szakirodalmat olvastunk el a témában. Táplálkozással és életmóddal kapcsolatos képzésekre jártunk és járunk, hogy még többet tudjunk. Néhány releváns képesítést is szereztünk, hogy magunk és mások előtt is hitelesebbnek érezzük a tudásunkat.

Ezt a honlapot azért hoztuk létre, hogy segítsünk a betegeknek és családjaiknak információhoz jutni a sclerosis multiplex és az életmód összefüggéseiről, és eligazodni a különböző diéták és életmódbeli tanácsok sokszor ellentmondásokkal tűzdelt tengerében.

Kívánunk sok-sok erőt az SM-ből vagy bármilyen autoimmun betegségből való felépüléshez, mert hidd el lehetséges! Légy kitartó, és találj sok örömöt az egészséges életmód kialakításában! Vágj bele még ma!